A Dark Funeraltól senki sem veheti el azt a dicsőséget, hogy ott volt a skandináv black metal (az úgynevezett második hullám) alapköveinek lerakásakor, a The Secrets Of The Black Arts album képében pedig a maguk klasszikusával is hozzájárultak az akkori kép teljességéhez. A Marduk mellett a Lord Ahriman művésznéven tevékenykedő Mikael Svanberg gitáros vezette stockholmiak a feketefém első vonalának másik olyan őskövületei, akik ma is nagyjából a húsz évvel ezelőtti játékszabályok szerint szervezik életüket és munkásságukat. Bizonyos mértékű reputációjuk jelenleg is adott, ez azonban sokkal inkább a dicső múltból, mint a jelenkor nagyságából táplálkozik.

A Secrets... lemez ázsióját – bár nem volt az egy In The Nightside Eclipse – a korai ével lendülete és misztikuma igen szépen felvitte, maguk a dalok pedig a mai napig megállják a helyüket a 2013-ban önkéntes alapon eltávozott David „Blackmoon" Parland és a Vezér míves gitárjátékával. Az elmúlt évek viszont azt igazolták, hogy a nagy dobbantáshoz hasonló teljesítményre az Ahriman/Svanberg által továbbvitt brigád többé már nem képes. Lévén a 2010-es években ez a zenekar első hangzóanyaga, a Where Shadows Forever Reign megjelenését határozott várakozás előzte meg, sőt, bevallottan maga a csapat is vett egy nagy levegőt, és csaknem tiszta lappal feszült neki az itt alakot öltő támadásnak.

A számos tagcserén átesett svédek újkori krónikája szerint a bő évtizede elválaszthatatlan Ahriman/ Chaq Mol gitárpáros mellé Nils „Dominator" Fjellström (The Wretched End, Eldkraft) szállt be dobolni, minden frontemberek gyöngyét, Emperor Magus Caligulát pedig a Grá multiinstrumentalistája, Andreas „Heljarmadr" Vingbäck igyekszik pótolni. Négyüknek ez itt az első közös produkciója, újdonságokra azonban sajnos/szerencsére e helyen nem kell számítani. Azt a szűk tábort, amely mindenkor csillogó szemmel várja Ahrimanék újabb munkáját, a zenekar híven ki is szolgálja, ezen túl azonban szándékai, de – úgy gondolom – képességei sem mutatnak.

Ha ránézünk a borítóra, azt látjuk, hogy az külsőségeiben deklaráltan a nemrégiben jubilált első lemezt igyekszik megidézni, a zene pedig éppen olyan, mint a fronton látható Necrolord-borító: nosztalgikus, kellemes, kényelmes érzetet keltő, kiszámítható munka. A Dark Funeral ma is közeli rokoni kapcsolatokat ápol a már poraiban sem létező korai Emperorral vagy éppen a Legion-korszakos Mardukkal, lényegesen visszafogottabb dalszerzői ambíciók birtokában. Amíg pedig Frontschweinnel honfitársaik képesek voltak a nosztalgiával vegyes megújulásra/vérfrissítésre, addig a Where Shadows... sajnos csak egy újabb stílusgyakorlat lett, az elvárt bpm-tartományon belül, egy új, de nem túlzottan markáns hanggal.

Epikus, technikás, dicsőséges – így szól a kiadói felvezetés, hozzá a Daniel Bergstrand nevével fémjelzett hangzás, a végeredmény pedig még véletlenül sem csapnivaló persze, de egyetlen pillanatában sem kiemelkedő. Tulajdonképpen a középszert ma a black metalban ennél tökéletesebben nem is lehetne reprezentálni.