A death metalhoz hasonlóan a post-műfajokba is csak ritkán, okkal kontárkodom bele. Az előbbi dobozban mondjuk a Nile vagy a Morbid Angel, utóbbi esetében például a Cult Of Luna kellően jó ok erre, vagyis arra, hogy a puszta kliséhalmozáson túl valami többre is rátaláljak. Ebből is következik, hogy az adott műfaj történelemkönyvét ritkán lapozgatom, az aktuális trendek is rendre elkerülnek, és még sincs hiányérzetem. A Cult Of Luna ráadásul évek óta annyira elkényeztet, hogy arra szavakat is alig találok, és kis túlzással nem is vágyom semmi másra, amivel a post-metal a svédeken kívül még szolgálhat. Az umeåi hatok esetében ráadásul a pályaív is gyönyörűen rajzolt munka, amely számomra három éve, a Marinerrel el is érte csúcspontját.
A Mariner nem volt 100 százalékos Cult Of Luna, lévén zajaival a tengerentúlról Julie Christmas művésznő is nagyban hozzájárult annak formába öntéséhez. Arra talán még Johannes Perssonéknak sincs végleges válaszuk, hogy egyszeri projektként gondoljunk-e erre az együttműködésre, a zenekar vonata mindenesetre az utóbbi évek szapora tempójával robog tovább, (látszatra) lezárták az előző fejezetet, és (látszatra) egy egészen új lapot nyitottak. A friss album promójában hangsúlyos szerepet kapott ugyanis a megközelítés újragondolása, konceptlemezírás helyett egy másfajta logika előtérbe helyezése a dalszerzés során. A végeredmény ismeretében viszont azt mondom, nem érdemes túlgondolni ezt a platformváltós történetet, és ha kedveled a brigádot, már a nyitó, lemezelőzetesként is megfuttatott The Silent Man hallatán elégedetten, ismerős mozdulattal fogsz bólintani. Ha történtek is alapvető változtatások, azokat a mélyebb rétegekbe temették.
Rétegek pedig akadnak bőven, és a Cult Of Luna szerintem mindig is ebben volt a legerősebb: a fóliák felhelyezésében egy mérnöki precizitással megtervezett vászonra. A rutinos postolók nyilván pontosan tudják, hogy az efféle zenék befogadásához elengedhetetlen a harmadik, sőt, negyedik dimenzió megsejtése a muzsikában. Enélkül is transzba lehet persze esni a jól ismert repetitív megoldások keltette örvény partján, de a mélységek és magasságok felfedezése már egy következő szint. Unásig koptatott közhely ez manapság, mégsem árt újfent hangsúlyozni: a legújabb kori zenehallgatási szokások mentén a Cult Of Luna zenéje szinte befogadhatatlan. Főként a rászánt időt nem érdemes szűkösen mérni, ahogy az alkotók is megadják a módját az elmélyülésnek a nem ritkán tíz percet is meghaladó hosszon terpeszkedő kompozícióikkal. Az immár két évtizedes életmű kellő bizonyság kell legyen arra nézve, hogy megéri meghozni ezt az „áldozatot".
A tábor által a falhoz állítva a főnök Persson végül megtalálta a hívószót az A Dawn To Fearhez is, ez pedig az „otthon" lenne, ahhoz közvetlenül és nagyon távolról kapcsolódó dolgokból, klasszikus improvizációkra alapozva építkezik a lemez. A Somewhere Along The Highwayhez hasonlóan ezúttal is alapos megfontolás előzte meg a felvételek helyszínének kiválasztását, a társaság most a Norvégiához tartozó Giske szigetén találta meg a legoptimálisabb környezetet a megszokott dimenzióktól való elszakadáshoz. Hallgatóként nekünk sincs más dolgunk, bár ezt a 21. század kulisszái között biztosan nem lesz könnyű feladat megvalósítani. Ebben a nyolc dalban egyaránt benne van a magányos szemlélő elmélkedése és a megváltoztathatatlanba bele nem törődő lelkek dühe, és még annyi minden más, amit belőled kioldanak ezek a parttalan folyók. Megváltás, megnyugvás helyett a Cult Of Luna „csupán" felkavar, és ezért egyszerűen muszáj hálásnak lenni.
Még a pontozással kapcsolatban a legkönnyebb a dolgom: a tízes továbbra is a Mariner privilégiuma, a Vertikal kilencesének szintjét viszont még azzal együtt is lenyűgöző magabiztossággal hozza az új dalcsokor, hogy ma már elmondhatom: hallottam tőlük ennél (szerintem) jobbat is.