Nem irigylem azt a kollégát, akinek egy új Cannibal Corpse-lemezről kell recenziót írnia. Hálátlan feladat, meg kvázi lehetetlen is. Tényleg, mélyen együtt érzek a kritikaíróval, minden tisztelet és respekt meg satöbbi. Olvasgatva egyébként a netet, ugyanezt a kínlódást látom mindenütt. Mert mi jut az ember eszébe, ha egy olyan zenekarról kell írnia, mint a Cannibal Corpse? Hát hogy „intézmény", meg hogy „legenda", na meg az olyan további titkosfegyver jelzők, mint „csonttörő", „pusztító erejű", „koponyaroncsoló súlyú", „hiperagresszív", „könyörtelen", „mindent felemésztő", „vérszomjas" ésatöbbi. A végkövetkeztetés pedig törvényszerűen szinte mindig ugyanaz: nincsenek meglepetések, hozzák a megbízható szintet, talán kicsikét ez az album jobb az előzőnél, vagy az volt kicsikét jobb ennél, mindenestre továbbra sem lassítanak a fiúk, ismét bizonyítják, hogy ők egy legendás intézmény.

Szóval, bárki bármit gondoljon róluk, a legendás Cannibal Corpse bizony egy harmincöt éves intézmény, aminek a Chaos Horrific már a tizenhatodik sorterméke. Viszont, mint minden veterán bandánál, úgy a CC-nél is elég szépen korszakolni lehet a pályájukat. Márpedig Corpsegrinderéknél a legutóbbi fordulópont a Kill idején történt (Pat O′Brien paranoiáját nem gondolom komoly törésnek, bármennyire is remek gitáros, nem volt ő itt igazán meghatározó zenei figura). Ott lépett a keverőpult mögé Erik Rutan, aki azóta se mozdult el onnét, sőt, most már rendes tag is a zenekarban, érkezésével pedig igencsak megváltozott a csapat hangzása. Most már hetedik alkalommal hallhatjuk ezt a telt, kásás hangképet, zeneileg is eléggé ráálltak erre a tud-még-a-nagypapi-dítmetált-tolni vonalra, valamint volt még egy másik változtatás is: az addigi védjegyszerűen groteszk és egyesek számára gyomorforgató, cenzorreflexeket beindító borítófestmények helyébe egységesnek mondható, leginkább vörösben fürdő, unalmasan egysíkú, szinte gyermekded grafikai megoldások kerültek. Lehet, utóbbinak a zenére vajmi kevés hatása van, de szerintem mégiscsak sokatmondó.

No de akkor a zene maga. Hát az ott folytatja, ahol két éve a Violence Unimagined abbahagyta. Mondjuk a nyitó Overlords Of Violence basszusintrója kellemes, mint ahogy végül is jólesik a Cannibal Corpse-ra hangolt fülnek az azt követő, csonttörő tempó hátán megérkező őrület. Hiperagresszív eleganciával hódít a Frenzied Feeding, egész pofás, hogy mást ne mondjak, koponyaroncsoló súlyú riffekkel, jóféle belassulással, minden a helyén. Egyébként egyszerre az efféle csapatok előnye és hátránya is, hogy kiszámíthatóságukban is minőségiek. Mondjuk a Summoned For Sacrifice bizonyos megoldásai egészen újszerűnek hatnak Alex Websteréktől, a dal összeségében meg a Gallery Of Suicide-korszakot juttatta eszembe. Ja, és majd elfelejtettem: a nóta bizony pusztító erejű, egészen lírai szólókkal. Menthetetlenül vérszomjas a Blood Blind. Erről nem is lehet egyebet mondani. Mondjuk nekem a Vengeful Invasion és a címadó igencsak vérszegény daraboknak tűnnek, nem úgy, mint a Fracture And Refracture, na, az igazán könyörtelen. Az utolsó három dal mindent felemésztő. Tényleg nem marad más utánuk, csak hamu meg romok, meg persze majd a következő lemez rutanos (miért akarok mindig rutinost írni, nem értem) kásával meg vérvörös lerágottcsont zombikkal.

Minden irónia, esetenként akár cinizmus ellenére is becsülöm a Cannibal Corpse-ot, amiért ennyi idő után még mindig van tökük azt csinálni, amihez kedvük van, még akkor is, ha ugyanazt csinálják már legalább tíz éve. Habár ezúttal sincsenek meglepetések, azért mégis hozzák a megbízható szintet: talán kicsikét ez az album jobb az előzőnél, mindenestre továbbra sem lassítanak a fiúk, ismét bizonyítják, hogy ők egy legendás intézmény.