Nem kérdés, hogy a legutóbbi, Johan Langquist visszatérését extrém hosszú idő után váratlanul elhozó legutóbbi Candlemass-lemez minden előzetes fenntartást félresöpört, így a folytatásnál már fel sem merült ilyesmi. Részben azért sem, mert Leif Edlingben tényleg vakon meg lehet ma már bízni a zenekarral kapcsolatos döntéseket illetően, de Langquist saját jogán is méltó lett az elismerésre: nemcsak a The Door To Doom, de a köztes időben kiadott karanténkoncert is megmutatta, hogy – bár nem szeretem az ilyen címkéket – ha egyvalakit kéne ma megneveznünk A Candlemass Hangjaként, akkor az ő. Én magam is a megrögzött Levén-fanok közé tartozom alapvetően, de már csak a némileg hasonló hangszín miatt sem panaszkodhat senki. Nyilván Mats is zseniálisan fel tudta volna énekelni a 2019-es anyagot, de valószínűleg ő maga sem gondolkozott tartósan berendezkedni a talán túlságosan is ikonikus pozícióban, az a tény pedig, hogy Langquist már 1986-ban is benne volt, tulajdonképpen minden ellenérvet felülír.

És 2019 szellemében érkezett az immár menetrendszerinti (hiszen ugye ott volt még a 2020-ban kissé elsikkadt Pendulum EP), folytatás is Marcus Jidell producerkedésével, némileg pikáns módon kábé egyidőben az új Avatariummal, és ha ez nem lenne elég, maga Jennie-Ann is vendégszerepel az egyik dalban, a kiváló When Death Sighsban. Hát mit mondjak, ezt már csak egy közös turnéval lehetne megfejelni, de addig is koncentráljunk az új Candlemass-dalokra. Nyilván itt az irány sokkal direktebb, egyenes vonalúbb, mint a tesóbandánál, ahol sose lehet tudni, hogyan alakulnak az arányok a különféle sötét árnyalatok között. És ennek megfelelően a Sweet Evil Sun már nem üt elsőre akkorát, mint elődje, de ezt nem is várjuk tőle, mert igazából nagy változás már akkor se történt, hiszen két EP is kapocsként szolgált a két sorlemez között és tulajdonképpen a Psalms For The Dead által kijelölt irányt mentette át Edling mester az Avatariumba. Amit 2022-ben hallunk tehát, az már újra a „szokásos″. Persze szó sincs arról, hogy rutinszerű lenne a dalcsokor (bár persze a rutint sem feltétlenül szitokszóként kell értelmezni), sokkal inkább mondhatni, hogy minden a helyére került.

Van tehát kilenc új Candlemass-szerzemény (+outro) hagyományőrző, jól ismert stílusban, kiváló (jó száraz) hangzással, melyek közül engem a címadó dal vett meg ugyanúgy rögtön kilóra, mint legutóbb a Bridge Of The Blind – hiába, ahogy az ember öregszik, egyre inkább a „slágerek″ fogják meg. Persze a Sweet Evil Sun címéhez híven távolról sem ballada, csak olyan refrénje van, amit utána egész nap dúdol az ember – ilyet szinte minden Candlemass-albumon találunk. Persze ez nem halványítja el a Wizard Of The Vortex misztikusan döngölő, diszkrét és kellően félelmetes billentyűkkel megtoldott nyitását, ráadásul itt már Lars Johansson is villant egy emlékezeteset (és aztán sokat), ahogy mindig is szokta. Aztán megyünk szépen tovább, ahogy kell, hol lendületesebb tempóval (Angel Battle, Devil Voodoo), hol hömpölygősen (Black Butterfly) és persze ott van aztán a már említett Jennie-féle dal, amből nyugodtan lehetne több is, ez ugyanis nem duett, hanem háttérvokál, tehát Miss Smith egyáltalán nem telepszik rá (viszont végén a gitártéma tuti hogy Jidelltől származik) meg persze az egyik csúcspontként is értelmezhető, kevésbé tipikus felépítésű, de nagyon is ragadós refrénű Scandinavian Gods (csodálkozom, hogy ilyen című dalt hogyhogy nem írt még senki ott fent Északon).

A Crucifiedban keverednek a tempók és itt ismét nagy kedvencem a Johansson-szóló, a Goddess pedig amolyan jellegzetes, nagyívű Candlemass-lemezzáró, ezek valahogy mindig nagyot szólnak a végén. Az outro szellemes Sabbath-kikacsintásnak tűnik, afféle easter eggnek szánhatták (nem lövöm le az esetleges poént), de hát tulajdonképpen maga a zenekar is az, és ennél nagyobb elismerésre 2022-ben sincs szükségük.