A három évvel ezelőtti Manslaughter lemezzel olyan feltámadást produkált a Body Count, amire alighanem senki sem számított. Ha jelentőségét tekintve nem is vetekedhetett az első albumukkal, a 2014-es anyag zeneileg elég egyértelműen Ice-T metal/rap-formációjának csúcsalkotása volt, és rendesen újra is indította a gépezetet – aránylag gyorsan meg is érkezett a folytatás, ezúttal már a világ egyik vezető metalkiadójánál. A felállás változatlan, a hangvétel is egészen hasonló, és ismét muszáj hangoztatnom azon meggyőződésemet, miszerint a Body Countnak nagyon jót tett, hogy Ice és a másik veterán gettóharcos, Ernie-C mellé két veterán underground metalista érkezett Juan Garcia (Agent Steel, Evil Dead) és Vince Dennis (Steel Prophet) személyében. Röviden akár annyit is mondhatok, hogy amennyiben szeretted a Manslaughtert, a Bloodlustot is szeretni fogod.

Különösebb regényeket éppen emiatt nem is igazán akarok írni az anyagról, a Body Counton eleve nincs nagyon mit elemezgetni. Ugyanabban a durva, utcai muzsikában utaznak, mint mindig, ebben a sajátos vegyületben azonban mára zeneileg legalább olyan dominánsak lettek a klasszikus thrashes elemek, mint a kezdeti időkben alkalmazott punkos-crossoveres témák. Összességében jóval zeneibb a mai Body Count, mint a huszonöt évvel ezelőtti, és éppen emiatt agresszívebb, erőteljesebb is, amit csinálnak. Ráadásul a Bloodlust témáit tekintve is a csapat eddigi legkomolyabb anyaga. Egy dolog, hogy új KKK Bitch meg Evil Dick nem született, ilyesmit szerintem már a Manslaughter után sem várt tőlük senki, viszont még a legutóbbi albumhoz képest is sötétebb, nyomasztóbb, nekikeseredettebb a hangulat, és Ice szövegei is sokkal inkább rámennek a társadalmi vonalra – de mondjuk ezen sincs mit csodálkozni az utóbbi évek fejleményei alapján Amerikában és a világban...

Noha hangzását tekintve talán a legutóbbi albumnál is jobban sikerült ez a lemez, eleinte volt bennem egy olyan érzés, hogy a Manslaughter zeneileg azért egy hajszálnyival erősebb volt. Mára ugyanakkor ez is kezd elmúlni, összességében biztosan nincs nagy különbség ezen a téren sem. Az alaphangulatot eleve Dave Mustaine szövegelése adja meg a nyitó Civil Warban, és a szólót is a Megadeth főnöke nyomja a jellegzetes zakatolós-tampakolós, vészterhes hangulatú Body Count-zúzdává fejlődő dalban. A refrén nagyon fogós Ernie sikátorban fogant gitármelódiáival és a hörgős fűszerrel, de a The Ski-Mask Way talán még ennél is jobb kiabálós-fenyegetőzős verzéivel és ismét surranópályán támadó, ragadós kórusával. Ugyanígy nagyon bejön a This Is Why We Ride is, ahol inkább Ice szövegelése áll a fókuszban, és amilyen szimplán házasítják össze a rizsázást az alatta építkező gitártémákkal, épp annyira hangulatos a végeredmény. Ugyanígy a záró triász is hasonlóan elementáris erővel támad: a staccato riffelésű No Lives Matter, a fémesen zakatoló, elég egyértelmű Slayer-hatásokat is tükröző címadó és a pörgős Black Hoodie egyaránt perfekt stílusgyakorlatok a bandától.

A köztes eresztésből talán a Randy Blythe-tal megerősített, de nem csak miatta Lamb Of God-, Slayer-vonalas Walk With Me a legerősebb, a Here I Go Again hip-hopos hangulatokat doomos zsírpapírba csomagoló futamai meg érdekesen hatnak, még ha maga a nóta nem is csúcspont. Riffjeit, tempóit tekintve az All Love Is Lost is tök jó lenne, csak éppen a formáját minden tekintetben maga mögött hagyó Max Cavalera inkább elvesz belőle ezzel a részegen kurvaanyázó hajléktalanokat idéző, erőtlen üvöltözéssel, mintsem hozzátenne. Szerintem jobb lett volna valaki mással felkiabáltatni a refrént, mert ez így harmatgyenge, Maxre tényleg ráférne egy alapos szünet néhány profi személyi edző és dietetikus segítségével. A Raining Blood / Postmortem medley meg szimplán tök felesleges, egy saját dalt szívesebben hallgatnék helyette. Mondjuk kibonthatták volna jobban a másfél percével inkább csak átvezetésként funkcionáló God, Please Believe Me-t.

Nem hibátlan, de mindenképpen izmos, erős anyag lett a Bloodlust, igencsak van benne kakaó, és a legjobb nótákat megint olyan faszán topra tették, hogy az ember újra meg újra elindítja a lemezt. Most már tényleg csak az hiányzik, hogy valaki végre elhozza a bandát Budapestre is ebben a felállásban.