Nyomtatás
Kategória: CD kritika
Találatok: 5055

benediction_cNyolcadik kerületi gyerekként, a régi kínai piac vonzáskörzetében lakva örökre beleégett a retinámba egy vizuális élmény a Benedictionről. A megboldogult '90-es években ugyanis – valami csoda folytán – egy nagy adagnyi ocsmány, lila-mályva színátmenetben pompázó dzseki is bekerült a rengeteg hamisított cucc közé a Kőbányai úton, a hátán a jellegzetes Benediction-logó vérvörösen hímzett változatával. Így a következő években, ha nem is napi rendszerességgel, de azért elég sokszor láttam a környéken boltba igyekvő cekkeres nénikéken, bácsikákon, netán az első reggeli feketecímkés cseresznyét az állványzat tövében szopogató építőmunkásokon Benediction-dzsekiket. Nyilván fel sem merült bennük, hogy egy vérszomjas brit death metal alakulatot hirdetnek a kabátjukon, simán csak tetszett nekik a színe, vagy olcsó volt, ki tudja. Mindenesetre rejlett ebben valami baromi szürreális, és mindig jókedvre derültem a dologtól.

megjelenés:
2020
kiadó:
Nuclear Blast
pontszám:
6 /10

Szerinted hány pont?
( 19 Szavazat )

Talán e bizarr ruházkodási túlreprezentáltság, talán valamelyik korabeli Hammerben szereplő interjú vagy hivatkozás miatt, de jó ideig valós státuszánál jelentősebb szereplőként élt a fejemben a zenekar. Az akkortájt aktuálisnak számító The Dreams You Dread albumuk kazettaverziója el is jutott hozzám valahogy, és emlékszem, nem is találtam rossznak, bár különösebb barátság nem kerekedett a találkozásból. Aztán idővel persze átláttam, hogy a csapat a patinás alakulatok sorát gyarapítja, de lemezeik színvonala alapján inkább csak a műfaj középmezőnyében tempóznak. A 21. században emellett igencsak kímélő üzemmódban is szelik a hosszokat, hiszen a Scriptures mindössze a harmadik anyaguk a sorban az ezredforduló óta. Viszont az 1998-as Grind Bastard óta ez az első munkájuk a klasszikus frontember, Dave Ingram bömbölésével. Dan Bate basszer és Giovanni Durst dobos friss igazolás, az állandóságot a több mint három évtizeddel ezelőtti alapítás óta aktív két gitáros, Darren Brookes és Peter Rew képviseli.

Mindig nehéz reálisan megítélni az ilyen patinás nevek aktuális lemezeit. Egyfelől nyilvánvalóan a Benediction sem 2020-ban szállítja majd le a maga mesterművét, másrészt azonban az is kérdéses, volt-e nekik akár a klasszikus időben is ilyenjük. Hajlok rá, hogy nem. Megbízható módon hozták a death metal korai, mindenféle elhajlástól mentes változatát, de hiába tartoztak a szigetországban az irányzat pionírjai közé, ezt a csapatot ezzel együtt sem lehetett soha a műfaj elitjébe sorolni. Ellentétben mondjuk a kor- és pályatárs Bolt Throwerrel, akik sokkal markánsabb saját stílust alakítottak ki, sokkal erősebb dalokat és albumokat tettek le az asztalra – és nem utolsósorban ugyebár Ingram is hörgött náluk néhány évig. Tizenkét év szünet ide vagy oda, a Scriptures sem hoz többet, mint a csapat korábbi munkái – igaz, kevesebbet sem. Ez itt a Benediction, és kész.

Innentől fogva hozzáállás kérdése, miként értékelem a lemezt. Mert tény ugyan, hogy kimondottan meggyőzően, ígéretesen indul az anyag az egyik legjobb dallal, a húzós, fogós Iterations Of I-jal, és szimpatikus, otthonos érzéseket kelt az emberben a csapat, de a folytatás során azért elég gyorsan ellaposodik a műsor. Ráadásul a tizenkét dalos, 46 perces lemezen masszívan túl is húzzák a dolgokat a derék brit harcosok. Egymás után sorjáznak a kissé vonalas, archaikus szabású tételek, és ugyan felbukkannak itt-ott ütősebb riffek, fogósabb részek, az összkép egyértelműen az átlagos felé tendál.

Mondanom sem kell, a Benedictiontől ma se várjon senki übertechnikás, agyas megközelítést, netán Trey Azagthothot, James Murphyt lealázó szólókat: ez itt igazi korai death metal, ennek megfelelően puritán és fapados az egész úgy, ahogy van. A banda zenei attitűdjében – mint sok más hasonló ívású csapatnál – halványan még valami punkos parasztlengő-primkóság is ott kísért. Viszont éppen emiatt könnyen fogható az adás, letisztult, körvonalazott az összkép: elindulnak nyílegyenesen előre, és maximum egy hadsereggel lehetne letéríteni őket az ösvényről. Ingram előadásmódját is csak dicsérni tudom: jól érthető, artikulált bömbölése kellően durva és kidolgozott, igaz, a mai sztenderdekhez viszonyítva már-már középutasnak tűnhet itt-ott. Mint ahogy egyébként az is eszembe jutott, miközben lepörgettem párszor a lemezt, hogy a metál egykori legbrutálisabb stílusirányzata ebben a bizonyos klasszikus tálalásban, a 2020-as közegben gyakorlatilag egyáltalán nem számít már extrémnek. Inkább amolyan kellemesen békebeli, aranyos jelleget öltenek az olyan nóták, mint a Stormcrow, a Progenitors Of A New Paradigm (benne a szintén veterán Kam Lee vendégeskedésével), a Rabid Carnality vagy a Tear Off These Wings.

A semminél persze ez is több, ezért nem is tudom eldönteni, hogy ez most becsületes iparosmunka vagy közepes teljesítmény. Így aztán a kettő közé lövöm be a pontszámukat, és akkor sem túl szigorú, sem túl vajszívű nem voltam. De ha csak egy old school death metal album a vágyad, és semmi más, találsz majd rokonszenves perceket ezen a lemezen.