CD kritika

A Beatrice maga a nagy magyar abszurd. Egész pályájuk, vagy éppen az a szakasz, mikor úgy döntöttek, hogy „illegalitásba vonulva" néhány évig nem (vagyis sokkal inkább különféle álneveken) léteznek, visszhangjuk, de még inkább visszhangtalanságuk tipikusan „sírva vigadós" magyar mese, ami szinte üvölt azért, hogy valaki végre vegye a fáradságot, és kanyarítson belőle egy jó groteszk regényt. Vagy legalább egy abszurd drámát.

A lánycsapatról, ahová benősül egy nagybajuszú és még nagyobb pofájú énekes, és szépen lassan átfiúsítja az egészet. A zenekarról, ami hiába próbál megfelelni az igencsak markánsan megfogalmazott szocialista zenei elvárásoknak, és hiába ír klisés glam rock számokat, vagy épp bugyuta diszkóslágert („Gyere, kislány, gyere, a diszkóklubban szól már a zene!"), a CPg által is felmagasztalt Erdős Péter lemezkiadó-pápának az sem kell. Így aztán úgy döntenek, hogy akkor le van szarva az egész, nincs többé semmilyen kompromisszum, és felvállalják, hogy a mindenki által magára hagyott „szakadtak" bandája lesznek, a semmitmondó szövegeket pedig nagyon is kemény, áthallásokkal tarkított társadalomkritika váltja fel. Vagy a basszusgitárosról, akinek az idegei nem bírják tovább, és végképp elhatalmasodó üldözési mániája következtében az ideggyógyászatra kerül („Óh, a zártosztályra jók leszünk"), hogy aztán hosszú-hosszú évekkel később kiderüljön, hogy valóban megfigyelték, lehallgatták és jelentettek róla. (Mintha életre kelne a klasszikus poén: attól, hogy üldözési mániám van, még nem biztos, hogy nem követnek.)

És a történet közepe-vége (?) is megtöltene minimum egy vaskos kötetet: az egykoron mindenkinek középső ujjat mutató, jobb híján punk rockernek nevezhető zenekar felmagasztosul: nem csak hogy megkapja a jól megérdemelt elismerést, hanem konkrétan intézménnyé válik, jubileumi koncertjén filharmonikusok kísérik, és minimum két slágere (Azok a boldog szép napok, 8 óra munka) olyan szinten beépül a kollektív zenei tudatba, hogy elképzelhetetlen nélkülük bármely lakodalom, retro buli, urambocsá' falunap. És akkor még egy szót sem szóltunk magáról a főhősről, Nagy Feróról, aki az egykori nemzet csótányából szépen lassan igazi celebbé avanzsál, és már nem is egyszerűen mezei nagy öreg rockzenész, hanem elismert Művész Úr, tehetségkutatókban mentorkodik, és tv-s revüben táncol a jégen. Nem tisztem pálcát törni felette emiatt, de arról azért meg vagyok győződve, hogy ez az egész dolog éppen akkora röhej, mint az, hogy a mindig is remek zenészek garmadáját felvonultató Ricsének a hetvenes-nyolcvanas években mindvégig bizonygatni kellett puszta létjogosultságát, azt, hogy ők igenis tudnak zenélni, hogy mást ne mondjak: 1981-ben, tizenvalahány év működés után is ORI-vizsga megszerzésére kötelezték.

Ez a kimondottan gyűjtőknek szánt, valóban hiánypótló kiadmány pedig éppen ebbe az időszakba („1981 – történelmi év, itt a Tudományos Rockizmus!") vezeti el a hallgatót, amikorra is a Beatrice lassan már van túl van első nagy klasszikus korszakán, legnagyobb slágerei közül már jó párat megírt (Jerikó, Nagyvárosi farkas, Motorizált nemzedék, Térden állva, Nem kell, Meditáció), és már nagyon-nagy szálka lett a hatalom szemében. Így aztán lemezre kilátásuk sincs, amiért is Gidófalvy Attila a Karthagóba, Lugosi Laci bácsi pedig a Dinamitba „menekül", ahol legalább lemezeket készíthetnek végre. Feró mellett marad viszont a Beatrice másik lelke, Miklóska „Apu" Lajos basszusgitáros és Donászy Tibi dobos is. Korábbi technikusukat, Vedres Joe-t előléptetik gitárossá, a már korábban is a zenekar környékén sertepertélő Waszlavik Gazember László végérvényesen lehorgonyoz náluk, szólógitárosnak pedig egy fiatal srác, bizonyos Bogdán Csaba érkezik a Hidrogén zenekarból. (Bizony-bizony, ez a későbbi solarisos és Első Emeletes Bogdán, aki ugye arról is híres még, hogy egy Szandi névre hallgató hölgy házastársa!) Ekkorra már Budapestről és a vidéki Magyarország nagy részéről végérvényesen ki vannak tiltva, máshol maximum csak álnéven játszhatnak, a zenészszakszervezet kezdi elárulni őket, így aztán eljutnak arra a pontra, ahol már minden mindegy. Amikor a legszabadabban, bármiféle kötöttségtől mentesen alkothatnak, mert ennél nagyobbat már úgysem rúghatnak beléjük. Fellépéseiken - elhagyva a hard rock, a punk és a new wave kereteit is - valami olyat hoznak létre, ami különösen robbanásveszélyes elegye a koncertnek, a színházi előadásnak, a kabarénak és a cirkusznak. Zseniális őrültek esztrád-műsorát, ami már akkor teljességgel interaktív volt, amikor még nem is használta senki ezt a szót. A csapat szinte észrevétlenül kreativitása csúcsára ér, miközben alig néhány hónap választja el a feloszlástól.

Mondanom sem kell, ezt a kavalkádot igazán élőben lehetetett izgalmas és magával ragadó megtapasztalni, utólag már iszonytatóan nehéz az egészet reprodukálni, sőt befogadni is. Pedig ez a valóban igényes kiadvány minden segítséget megad a hallgatónak: a 2 CD-s gyűjtemény 24 oldalas könyvecskéjében ott vannak a szövegek, valamint Jozé, azaz Bese Jozefák László 12 oldalas ismertetője a korról és a zenekarról, amiről ugyanazt tudom elmondani, mint maga Feró a Bevezetőben: „Ez az írás kurva jó." Nem a kiadvány hibája tehát, hogy a 2 CD-t egyszerűen fizikailag lehetetlen egyvégtében meghallgatni, és jól tudom, mit beszélek, mert többször is megpróbáltam. Az egy dolog, hogy az összesen 81 tételnyi és 150 percnyi (!!!) hallgatnivaló még abban az esetben is kemény dió lenne, ha valami stúdióban készült, csodálatosan nyugtató hatású ezoterikus muzsikáról lenne szó, itt viszont nem igazán ez a helyzet. A mellékcím, miszerint „Koncert-antológia a fennmaradt amatőr felvételek legjobb pillanataiból", azt hiszem, mindent elmond, pláne, ha hozzávesszük, hogy azok a bizonyos amatőr felvételek az 1981-es Magyar Népköztársaságban, az akkori viszonyok között készültek Szolnokon, Nyíregyházán, Dunaharasztiban, illetve Budapesten két helyszínen: az ELTE ÁJK-n és a Műegyetem Bercsényi Klubjában. (A felvételek begyűjtéséért és digitális rendbetételéért hatalmas köszönet jár a Rockmúzeumos Bálint Csabának.)

Ráadásul ez itt nem az LGT, pláne nem az Omega, hanem a Beatrice, ami mindig is kapható egy-két dadaista, sokszor szándékoltan hamis, vagy épp teljességgel atonális előadásra. Ezek pedig zenei szempontból – minden tisztelet mellett – helyenként teljességgel értékelhetetlenek. Csak két példa: a Waszlavik nevéhez fűződő Itt a tavasz (a diszkó és a táncház népszerűsítése) című opusz igazából nem más, mint zagyva őrjöngés, az Olajválság (büntető jazz) - amiben minden egyes zenész szándékosan más-más hangnemben játszik, ráadásul igencsak hamisan - pedig nemes egyszerűséggel hallgathatatlan. De akad itt még nagy halom muzikális tökön rúgás, mint például az Akácos út kegyetlen „feldolgozása", a Változatok egy gyermekdalra dadaista Waszlavik-előadása, vagy épp saját dalaik elröhögött-elrontott-szétordibált-elszavalt változatai. Sőt, az ebben az időszakban született avantgarde hatású új szerzemények (DNS, Civilizáció, Besült a mutatvány, Bécsi csók, vagy épp a Bogdán Csaba szerezte „pornós szvit" Szőke punk lány) már önmagukban is elég hallgató-kínzó tételek voltak, bárminemű elferdítés nélkül. De ez éppen így volt szép és jó, egyszeri és megismételhetetlen.

Mindehhez hozzá kell még venni, hogy az előadásnak legalább annyira fontos hozzávalója a rengeteg szöveg (konferansz, különböző gegek tárháza, ordibálás, veszekedés, „Beatrice-himnusz"), mint maguk a dalok. Ezek közül a két legfontosabb: Waszlavik mindenkinek odamondogató, az illetékes elvtársak komolynak hangzó, ám semmitmondó szólamait gúnyoló székfoglaló beszéde, vagy expozéja – melyet minden esetben az Itt a tavasz kakofóniája követ -, illetve a különböző díjak (Zenekarvezetői barack, „Nagyot nőj!"-emlékérem, Kis gazember-díj, Európa legjobb énekese cím) kiosztása, mintegy szemen köpve a központi hatalom rangkórságát. Legnagyobb, tényleg elvitathatatlan erénye a kiadványnak azonban az, hogy végre lemezen is megjelenhetett a korai Ricse csúcsalkotása, a teljes, héttételes Európa-szvit (sőt, itt van annak rövidített, négytételes változata is), ami kétségbeesett, kilátástalan lenyomata annak a kornak, amiben született – és sajnos annak is, amiben éppen hallgatja az ember. Ez tényleg egy olyan darab, amin nem fog az idő vasfoga – és nagyon nagy szégyen, hogy akkor nem jelenhetett meg lemezen, és ilyesfajta amatőr felvételekről kell összeguberálni. A „Provokáció a puszta létem" sor mondjuk éppen ezzel együtt minősíthető igazán a zenekar ars poeticájának.

Hiánypóló, magyar viszonyok között rendkívül igényes a Betiltott dalok II., ami ugyanakkor – a digitális utómunkálatok ellenére - borzasztóan próbára is teszi a hallgatót. Viszont teljes képet csakis akkor kaphatunk a Ricséről, ha tisztában vagyunk vele, hogy mit is akart elmondani 1981-ben, klasszikus korszaka legvégén ez a leginkább avantgarde art punknak nevezhető, megveszekedett galeri, amelynek zenei öröksége leginkább a dadaista megoldások felé kacsingató ős-Bikiniben élt tovább. Ha valaha is elkészül az a könyv, amiről a bevezetőben sok-sok bekezdéssel ezelőtt beszéltem, vitán felül egyik legérdekesebb fejezetét jelenti majd a Nagy-Waszlavik-Miklóska-Vedres-Bogdán-Donászy felállású csapat és élő performanszai.

Ricse, Ricse, Beatrice - Hórukk!!!