Úgy látszik, van egyfajta ciklikusság a Baronessnél, már ami az egyenesebb albumokra eső kifejtősebb lemezek számát illeti. Ami persze nem probléma, hiszen a John Baizley vezette Savannah-i brigád ugyanolyan hatásfokkal képes üzemelni a lényegre törő megfogalmazás keretein belül, mint a teljesen elszállt, korlátokat nem tűrő önmegvalósítás terén, és mindeközben még az identitásukat is képesek maradéktalanul megőrizni. Persze ezt az identitást még most, sok év barátkozás után sem tudom hova tenni, annyira nem hasonlít semmire. Minél több lemezüket ismerem, annál nagyobb zavarban vagyok, annál kevésbé tudom behatárolni az általuk űzött muzsikát. Noha a stílusuk rég kikristályosodott, a markáns, meghatározó jelleg ellenére megmaradtak totál kategorizálhatatlannak.

Anno a 2012-es Yellow & Green albumuk hallatán úgy vélekedtem (és ezt még ma is tartom), hogy azt a csapásirányt lelték meg a posztrock-szegmensben, amire a Mastodonnak kellett volna ráállnia a zseniális Crack The Skye után, ha nem ijedtek volna meg önmaguktól, és emiatt nem csináltak volna 180 fokos hátraarcot a számomra csalódást keltő The Hunter lemezzel. Aztán a legutóbbi, lecsontozottabb Purple koronggal Baizley-éknél is alábbhagyott a kísérletező kedv, ami nem ért meglepetésként, lévén majdnem otthagyták a fogukat abban a csúnya angliai buszbalesetben. A szerencsétlenség dacára viszont a Purple nem valami befordult, depressziós anyag lett, hanem a Baroness eddigi legösszefogottabb, leginkább dalközpontú műve, tele kerekre csiszolt nótákkal és emlékezetes dallamokkal.

Az idei Gold & Grey lemez kapcsán viszont elég volt ránézni a címre és a tracklistára, és máris egy újabb ambiciózus, kettős koncepciójú dolog kezdett körvonalazódni lelki szemeim előtt, ami be is jött. Ezen a lemezen ugyanis gyönyörűen egészítik ki egymást a jellegzetesen savas ízű, lázálomszerű momentumok és a Baizley másik arcát mutató, halkabb, visszafogottabb, légiesebb, vagyis kevésbé kontrasztos, a szürke számos árnyalatával lefesthető pillanatok. A két oldal viszont sokkal inkább elegyedik, mint a Yellow & Green idejében, hangulati szempontból nem lehet két jól elkülöníthető részre osztani az anyagot.

Stílus szempontjából nem történt jelentős változás, a Gold & Grey logikus következménye az előző két anyagnak, ugyanaz a kiforrottság és dallamközpontúság jellemzi, mint a Yellow & Greent és a Purple-t. Arra persze kíváncsi voltam, hogy ezúttal lesz-e akkora slágertéma a lemezen, mint amilyen legutóbb a Shock Me volt. Nos, a Front Toward Enemy eszement módon kavargó, vérbeli baronesses nyitása és az álmosabb I'm Already Gone árnyalt dallamossága egyaránt baromi hatásos, de egyik sem üt akkorát, mint az előző lemez übernótája. Még az elsőként kihozott Tourniquet sem annyira első szándékból érkező, szimplán csak egy nagyon különleges darab, amiben Pink Floydosan szálló pszichedelia és még némi sajátos gótika is átitatja a jellegzetesen szárnyaló dallamokat. Nyilván ilyen kezdést követően már nincs értelme újabb mindent elsöprő közönségkedvencre várni, Baizley ezúttal nem tett szívességet a Shock Me-t Grammy-díjra jelölő szakmának, esze ágában nem volt kedvükben járni egy kommerszebbre szabott anyaggal. Sőt, mintha még dacolt is volna velük, hiszen a Seasons és a Throw Me An Anchor matekozós riffelése minden, csak nem könnyen emészthető, előbbiben még blastbeat is akad. A másik véglet az Emmett - Radiating Light kifacsart folklórja, ami hallatán felsejlik az americanás jelleg, erről Ádám is elmélkedett már a Purple kritikájában. Tom Waits és Mark Lanegan pepitában, jó fajsúlyosan.

Nem mennék végig mind a tizenhét tételen, inkább a lemez hangzásáról ejtenék pár szót: köztudottan rengetegen kifogásolták az előző lemez megszólalását, és nekik most sem tudok jó hírrel szolgálni: a sound a Gold & Grey-en nagyságrendekkel barátságtalanabb, mint a Purple-ön volt, baromi torz és zajos az összkép. Nem tudom, vajon szándékosan csinálták-e ilyenre – gyanítom, hogy igen –, mindenesetre meg kell szokni a jócskán túlvezérelt basszust és a maszatos dobokat, ez az első lépés a lemez maradéktalan élvezetéhez vezető úton. Ha ezen sikerül átlépni, akkor más sok baj nem érheti az embert, mert Baizley-ék eme nagyobb lélegzetvételű alkotással is hozták a tőlük elvárható szintet. Jó zene, izgalmas zene, eredeti zene. A borító pedig újra szemet gyönyörködtető.