Az At The Gatesről nem csak kultikus státusza miatt nehéz rosszat írni, hanem azért is, mert nagyon kevés olyan banda van, amely egy óriási szünet, majd a reunion és koncertezéssel töltött esztendők után gyakorlatilag teljes biztonsággal leszállít két olyan albumot, mint a négy évvel ezelőtti At War With Reality, most pedig a To Drink From The Night Itself. Furcsa tudomásul venni, de immár mintegy negyedszázada annak, hogy a Slaughter Of The Soul fenekestől felforgatta és átrendezte a színteret, a svédek pedig még mindig itt vannak, s rögtön az elején tisztázandó: nem is eredménytelenül. Számos legenda próbálkozik még mindig azzal, hogy egykori hírnevét meglovagolva úgy tegyenek, mintha az idő megállt volna. Az eredmény jobb esetben elnéző mosoly részünkről, rosszabban kínos ripacskodás tőlük. Az At The Gates pont nem ebbe a kategóriába tartozik, feltéve, ha tudomásul vesszük (s miért ne vennénk), hogy nem 1995-öt írunk, és a Slaughter immár történelem, még ha a mai napig élő és lüktető, óriási hatással bíró történelem is. Az ATG története az új korszakban tényleg egyetlen óriási jutalomjáték, s a hangsúly alapvetően a játékon van. Messziről kerüljük el a becsületes iparosmunka kifejezést, hiszen ez a meló jóval túlmutat egy egyszerű „csináljunk lemezt és pénzt rutinból" szisztémán. És nagyon úgy tűnik, hogy ezen még Anders Björler távozása és Jonas Stålhammar csatlakozása sem változtatott semmit.
Ami igaz volt az At War With Reality kapcsán, az itt is tökéletesen megállja a helyét. A stílus összetéveszthetetlen, az At The Gates mindig az marad, ami volt, amivel a zenészek és a hallgatók egyaránt tisztában vannak. Nincs is bűvészkedés, hókusz és pókusz, görcsös megfelelni vágyás. Fantázia azonban akad bőven a nem is kevés nótát felvonultató albumon, amelynek hallatán önkéntelenül az elegáns szó jutott az eszembe, mindenféle negatív előjel nélkül. Olyan játszi könnyedséggel szántanak végig az anyagon, mintha csak egy kedélyes sörözésen vennének részt, ahol kiváló a hangulat, s mindenki remekül érzi magát. A háttérben talán az áll, hogy magasról tesznek a legendastátuszra, és pont senkinek nem akarnak megfelelni. Zenélnek, úgy, ahogyan csak az At The Gates tud. Minek ehhez többet hozzátenni? Ugyan kinek kellene bizonyítaniuk? Jogos a megállapítás: egy önmagában is tökéletes, egykoron már lezárt életmű esetében minden további lépés csak hab a már egyébként is mesterien megalkotott tortán.
A To Drink From The Night Itself pontosan azt hozza, amit várunk tőle, már ha lehet ebben az esetben egyáltalán bármiféle elvárásról beszélni. Nincsenek elkószálások, önmegvalósító érdekességek, At The Gates ez töményen, ismerősen, összetéveszthetetlenül. A szokásosan ismerős, mégis jól kitalált riffek, apró, cselesen elhelyezett finomságok, amitől egy-egy nóta pár másodpercre finoman (elegánsan, igen, megint ez a szó) kizökken addigi zakatolásából, Tompa védjegyszerű üvöltése, Adrian Erlandsson hihetetlenül precíz és okos dobolása, s említtessék meg Stålhammar profizmusa is, ahogyan természetes könnyedséggel hozza a cifrázásokat és a stílust, amelyet persze elég alaposan ismer ahhoz, hogy ne kelljen rácsodálkoznia semmire.
Nem nagyon tudnék és nem is akarok számokat elemezni. Nagy valószínűséggel mindenki tökéletesen megtalálja a számítását, akit valaha is megcsapott az At The Gates szele. A jó érzékkel videósított címadó dal például tökéletesen tükrözi mindazt, ami az összeborulás óta jellemzi a zenekart: a betonbiztos stílust, azt a bizonyos elegáns agressziót és persze a megfelelési kényszer nélküli, szó legjobb értelmében vett örömzenét, amelyet tényleg csak nagyon kevesen tudnak ennyi év elteltével ennyire profin szállítani. Személyes kedvenceim az A Stare Bound In Stone, a Seas Of Starvation és természetesen a To Drink From The Night Itself. Az albumon gyakorlatilag minden rajta van, amitől az At The Gates az, ami, persze az alapműveknél lájtosabb formában, de nem hinném, hogy lenne ember, aki ezt számon kérné rajtuk.
Hogy befér-e majd az éves Top 10-be ez az album? Első blikkre azt mondanám, nem. De egyáltalán nem is lényeges. Vannak zenekarok, amelyek kívül állnak minden versenyen, megmérettetésen. Az ATG pont ez a kategória. Semmi nem hajtja őket, nincsenek lépéskényszerben, nem kell megmutatniuk a világnak, kik is ők. Szimplán összetolnak egy albumot, amellyel eszük ágában sincs megváltani semmit, senkinek nem akarnak bizonyítani, főleg maguknak nem. Valószínűleg a zenei tudás mellett éppen ez a görcsmentesség az, ami a To Drink From The Nightself anyagát is önmagában, alapból elfogadtatja velünk: egy nagyon kedvelhető, hallgatható, szimpatikus album, amely természetesen saját múltjából építkezik, de nem másolva, inkább szellemesen felidézve azt.