Biztosan sokan jártak már úgy, amikor egy hazai zenekart hallgatva arra lettek leginkább figyelmesek, hogy a produkcióra erősen rányomja a bélyegét egy bizonyos másik nemzet hatása, s persze ezzel együtt ilyenkor gyakran felbukkannak azok a kellemetlen kérdőjelek is: hogy hol is van itt az a bizonyos hungarikum, amire oly büszkék lehetnénk? Nos, a gödöllői Asphalt Horsemen esetében ugyancsak elcsámcsoghat ezeken a „magvas" gondolatokon, aki kedvet érez hozzá, hiszen a banda amcsi hatásai szinte már-már annyira megkerülhetetlenek, hogy az eredetiség mellett kitartó kritikusoknak igencsak nehéz szó nélkül elsiklani felette.

Szerencsére én nem tartozom a fent említettek táborába, hiszen a legfontosabb a zene minősége. Lőrincz Károly énekes, gitáros és csapata pedig egy olyan egyetemes, mindenki számára érthető és érezhető stílus felett kötelezte el magát, ahol nem számítanak a határok. Az ízig-vérig ösztönösségen és érzelmeken alapuló, szabad életérzést megzenésítő southern műfaj mindig is felülemelkedett az efféle sztereotípiákon.

Azonban aki még ezek után sem tud megbarátkozni a csapattal, annak jó hír, hogy ezúttal a dalok kivételes szimbolikájú, csodás ritmikájú anyanyelvünkön hallhatók, amelynél ugye értékesebb hungarikum nem igazán létezik. Emellett az anyag különlegessége, hogy korai, angol nyelvű szerzemények is helyet kaptak rajta magyarul, valamint ezek mellett öt friss nóta is gazdagítja a zenekar életművét. Ezzel az ötlettel – ha nem is nevezhetjük igazságszolgáltatásnak – helyre raktak egy-két dolgot, és talán egy szélesebb közönségréteghez is eljuttathatják e kiváló dalokat. A Megyesi Balázs basszer és Bencsik István dobos által képviselt ritmusszekció kiváló arányérzékkel, maximális alázattal és feelingesen dolgozik össze Matyasovszki Géza gitárossal és a magyar Russell Allennek is nyugodtan nevezhető frontemberrel. Utóbbi felvetés persze nem csupán a megjelenésre értendő, ugyanis Lőrincz Kari hangilag is óriási áldás birtokában van, és rendelkezik azzal az ízes, füstös, olykor rekesztős, de mégis kellemes hangszínnel, ami ehhez a fajta muzsikához a legjobban passzol, és annyira ritka jelenség kis hazánkban, mint a fehér Harley...

A négy lovas ráadásul kiváló dalszerző. Az elsőként érkező öt friss nótát például már második nekifutásra is együtt énekled Kareszékkal, és ami szintén lényeges: a magyar szövegek is abszolút vállalhatók minden tekintetben. Ebben az értelemben is kiemelkedik az új dalok közül a keményebb kötésű Minden pofonnak megvan a helye, de az amcsi utak sárga felezővonalát rögtön eszembe juttató Eltékozolt idők és a címadó is abszolút favorit. Ezek mellett természetesen country-alapokra helyezett, tipikus southern tételek is helyet kaptak itt a Megteszem, ha kell és a Még lélegzel képében. A régebbi nóták magyarítása is jól sült el, ráadásul a választás is erős szerzeményekre esett. A Varga Lilla és Pocsai Kriszta vokáljával is megerősített Te vagy a levegőt (Thank You) illetve a Mának élj!-t (Seize The Day) a három éve megjelent Brotherhoodról emelték át, valamint a Rajtad áll (Wasting Time), és az angolul is nagyot dörrenő Gyerünk! (Ride On) is újragenerálozáson esett át az első lemezről. Utóbbiban a Stereochrist gitárosa, Hegyi Kolos is szerepet kapott. Persze én azért még örültem volna egy-két pörgősebb, régebbi tételnek is magyarul: Connected, Down In the Dirt, The Sacrifice, Runman...

Az Asphalt Horsemenre tehát joggal lehetünk büszkék: hazai viszonylatban, ebben a magyarosított formában is igencsak kiemelkedő produkció ez, amit akkor is volt értelme elkészíteni, ha nem lesz belőle világra szóló siker. Nekem mindig is lesz helyük a szívemben, hiszen valahol én is az aszfalton élem (éltem) az életem, csak nem egy Harley bőrülésében terpesztve, hanem a kerékpár nyergében falva a kilométereket – többek között az újvilágban is. Jó lenne persze Amerikát az országútjaik minőségében is követni, nem csak zenei értelemben.