Bevallom, a béna név és a kissé talán túl direkt borító miatt akadtak bennem előítéletek a Nuclear Blast egyik friss szerzeményével, az oklahomai Anti-Mortemmel szemben, de körülbelül a nyitó Words Of Wisdom első refrénjéig kellett eljutnom ahhoz, hogy ezekkel máris véglegesen leszámoljak. Ez a zenekar bizony nagyon ott van a szeren.

Stílusát tekintve az Anti-Mortem zsíros, groove-os, naprakész hangzású muzsikában utaznak rengeteg southern ízzel és hangulattal, ám elsősorban nem a mai rádiórockos vonal felől közelítik meg a dolgokat, mint például a Black Stone Cherry, hanem a nyers, metalos, riffcentrikus fogalmazásmód dominál. A délies vonalat azért nem is hangsúlyoznám jobban a kelleténél, mert tényleg elég agresszíven nyomják, itt-ott modern metalos staccato témákkal, és ez is megközelítés is legalább annyira rányomja a bélyegét a zenére, mint a konföderációs zászlólobogtatósdi. Vagyis a csapatban jó haverra lelhetsz, ha a mai napig hiányzik neked a klasszikus, Pepper-féle C.O.C., szeretted a syracuse-i Brand New Sin első két lemezét, és nem érted, miért lettek később hirtelen olyan szarok, az Alabama Thunderpussy feloszlását pedig őszintén meggyászoltad. De ugyanígy akkor is jó szívvel tudom ajánlani őket, ha érdekelne, milyen lenne például a Hellyeah, ha képesek lennének megjegyezhető, fogós dalokat írni. Larado Romo orgánuma a rekesztősebb, durvább témáknál egyébként sem áll messze Chad Grayétől, de a finomabb témákat is nagyon érzi, van hangterjedelme, és előadásmódjával is belakja a dalokat – tökéletes torok ehhez a zenéhez.

Ami a dalokat illeti, nem állítom, hogy minden ízében maximális teljesítmény született, akad egy-két szürkébb pillanat is a sok kiemelkedő között, de bemutatkozásnak több mint ígéretes produkciót készített a Chickashából érkezett ötös. A már említett nyitás helyből a lemez egyik legjobb darabja, roppant erőteljes, de be is ül a fülbe azonmód, és számos dal rendelkezik még ezekkel a tulajdonságokkal: nálam nagy kedvenc a kimértebb, lassabb ütemű címadó, a már címében is roppant feelinges Truck Stop Special metal'n'rollja vagy a gőzmozdonyként húzó, ám ravaszul ragadós Jonesboro. Az említett modern, rádiós irány egyébként az Anti-Mortemből sem hiányzik: elsőként az egyébként roppant pofás Hate Automaticben köszönnek vissza efféle ízek, de a tiszta verzékkel operáló, mégis kellően dögös, beszigorodó Path To Pain még tovább megy, ez a nyitottabb amerikai rádiókban simán eséllyel indulhatna. A direktebb Wake Upban is rejlenek efféle ízek, ha pedig az album kvázi-slágerét kell megneveznem, az mindenképpen a Black Heartbeat lenne, amely egyben a New Southern egyik csúcspontja is. Tökéletesen megformált, jó értelemben véve kommersz modern rock/metal himnusz hatalmas melódiákkal, benne a kellő érzékenységgel, ám egyszersmind jelentőségteljes gitárokkal is.

Az említett Hellyeah-párhuzam az 100 % Pure American Rage-ben, az I Get Along With The Devilben vagy a Stagnant Waterben érhető tetten leginkább, a stílus itt tényleg szinte teljesen olyan, mint Vinnie Pauléknál, csak éppen az Anti-Mortem jobb nótákat ír. És Larado hangja mellett mindenképp ki kell emelnem Nevada Romo, illetve Zain Smith gitározását, akik a masszív, dögös riffeken túl számos dallamos, ízes szólóval is gondoskodtak a hangulatról. Még egy hatalmas jó pont a szememben a srácok mellett, hogy az anyagot bónuszként az A Little Too Loose feldolgozása zárja a Mr. Bigtől (nyilván Oklahoma miatt adta magát...), mert mindig is ez volt az egyik leghatalmasabb favoritom a Lean Into Itről. Maga a hangzás egyébként szintén a modern jelleget erősíti, szóval ne valami patinás-poros ősmetalt képzelj el: inkább feszes, tömény és durva a megszólalás.

Mint mondtam, nem egyformán erős minden dal az albumról, de ez a csapat bizony komoly ígéret a jövőre nézve, és a kiadói hátteret tekintve látok is esélyt rá, hogy sokat hallunk még róluk a következő években. Csak aztán nehogy olyan pályára fussanak, mint a Brand New Sin vagy az Alabama Thunderpussy...