Lassan három éve már, hogy Dave Padden kiszállása miatt csaknem két évtized után Jeff Waters ismét magához ragadta a mikrofont az Annihilator frontján. Nem meglepő módon a 2015-ben általa felénekelt Suicide Society így igazi visszatekintő korong volt, nem csak a vokalista személye, hanem amiatt is, hogy zeneileg is egyértelműen a klasszikus, régisulis Annihilator-hangzáshoz tért vissza vele a kanadai gitármágus. Az én szívembe pedig rögtön be is lopta magát ez a régi/új Annihilator, hiszen kedvenc lemezeim között máig ott van a Waters-művek első négy anyagra, a Suicide Society pedig simán hozta ezek hangulatát.

Bár a régi rajongók hozzám hasonlóan egyfajta könnyes nosztalgiával fogadták a hátraarcot, az is érthető, hogy a fiatalabb, már a Padden-éra alatt érkezett arcok csalódottak voltak a dallamosabb vonal miatt, azaz a tizenötödik Annihilator-lemez tulajdonképpen eléggé megosztó lett. Jeffnek viszont úgy tűnik, bejöttek a számításai, hiszen a megjelenés óta gyakorlatilag folyamatosan turnézik csapatával, néhány hete pedig megérkezett a folytatás is, a rettenetes borítóba csomagolt For The Demented. A leginkább egy szellemi fogyatékos majom és valamiféle démon keresztezéséből létrejött bármit ábrázoló kép (hol vannak már régi idők hangulatos, egyedi festményei?!) ugyan eléggé riasztó, de a mögötte rejlő muzsika továbbra is abszolút rendben van.

Ha röviden és tömören kellene összefoglalnom a For The Demented és elődje közötti különbséget, leginkább azt mondanám, hogy ugyan az új cucc is a régi idők Annihilator-hangzásának maximális szem előtt tartásával készült, hajszálnyival talán mégis kevésbé retrós, és Jeff is kevesebbet dolgoz fel saját magától rajta, mint legutóbb. Ugyan a Suicide Societyt a mai napig imádom, el kell ismernem: valóban komoly hibája volt, hogy Waters túl sokszor és túl egyértelműen merített példaképeinek munkásságából, illetve saját korábbi dalaiból, ami sokak számára valóban zavaró lehetett.

Ugyan ezúttal is akadnak ismerős megoldások – például az első Twisted Lobotomy felvezetője rögtön ilyen –, mégis sikerült ezeket egy egészséges mederben tartani. Nem mellesleg pedig modernebb megközelítésű témák is szép számmal tűnnek fel, amelyek közül az egyik legmarkánsabb rögtön a nyakatekert, technikás nyitónóta, amely a Waking The Fury-korszakot juttatja eszembe. Technikailag igen komolyat villantanak benne, számomra azonban az igazán fogós énekdallamok hiánya miatt (anno a Wakinget épp ezért nem tudtam megszeretni) mégsem működik annyira, mint a soron következő, totál régisulis riffelésű One To Kill, amelynek pattogós refrénje azonnal megragad az ember agyában. Ahogy az már lenni szokott, Jeff egymaga gitározta, énekelte és bőgőzte fel a lemezt, ebben az egyetlen dalban azonban átadta a szólózás lehetőségét a csapatba 2015-ben érkezett Aaron Hommának, aki ugyan nyilván máshogy gitározik, stílusán mégis abszolút hallható a Waters-hatás, így ha nem tudnám, hogy ez a szóló nem Jeffé, magamtól sosem jönnék rá.

A klipesített címadó kifejezetten fura, dohogó darab, de mégis jó, ahogy a kifejezetten ciki videóval megtámogatott, epikus Pieces Of You is. Utóbbihoz hasonló dalok szép számmal születtek már Jeff boszorkánykonyhájában, és mindig működtek is, most sincs ez másként. A The Demon You Know is kiváló, sejtelmes hangulatú dal, masszív Refresh The Demon-érzéssel (talán a címválasztás sem véletlen), szóval a lemez eleje kifejezetten izmos, és szerencsére a színvonalat később is tudják tartani. A Phantom Asylum néhány kifejezetten szokatlan megoldása és a Comeau-érát idéző szaggatottsága miatt izgalmas, az őrülten tekerő Altering The Alterben pedig az aláfestő szintiszőnyeg jelent újdonságot. A The Way a rockos Annihilator-darabok sorát gazdagítja, majd a lemezt a kissé fölösleges instru Dark után a Not All There zárja, amelyben a dallamos refréntől a funkos gitártémákig minden van, sajnos mégsem áll össze igazán.

A For The Demented tehát hatalmas megfejtések nélkül ugyan, de magabiztosan és magas színvonalon viszi tovább az Annihilator-sztorit: Jeff még mindig az egyik legegyénibb stílusú, legizgalmasabb gitáros a thrash-színtéren, és megint csak írt jó pár kiváló nótát. Összességében azonban a kevesebb kiugróan jó énekdallam miatt most nem vagyok annyira lelkes, mint két évvel ezelőtt.