A rockzenészek tudvalevőleg fajtájuknál fogva imádnak újjáalakulni / visszatérni / kibékülni, de még ennek fényében is csak nagyon kevesen reszkíroznának meg olyan rizikós lépést, mint az Alice In Chains. Layne Staley 2002-ben bekövetkezett tragikus halála után biztosnak tűnt, hogy a világszerte milliók által várt folytatás örökre elmarad, a heroin rabszolgájaként tengődő énekes ugyanis tényleg a pótolhatatlan zsenik körét gyarapította.

Jerry Cantrell, Mike Inez és Sean Kinney azonban nem voltak hajlandók belenyugodni, hogy három hibátlan nagylemez, két nem kevésbé örökérvényű akusztikus EP és némi élő anyag után végérvényesen befejeződjön a '90-es évek egyik legjobb és legfontosabb rockbandájának karrierje. Nem mozdultak azonnal, nyilván nekik is túl kellett lépniük Layne halálán, de végül elkezdtek koncertezni, és miután mindenki láthatta, hogy a semmiből előhúzott William DuVall-lal sem gyalázták meg a múltat és Layne hagyatékát, végül 14 évvel az utolsó Alice In Chains stúdióalbum után megérkezett a negyedik lemez, a Black Gives Way To Blue. És milyen jó, hogy így történt!

Ha a nagy szavaknak tényleg van miértjük, nem szabad félni tőlük, és ez most egy ilyen eset. A Black Gives Way To Blue ugyanis nem szimplán jó, hanem egyenesen lenyűgöző. Mondom ezt úgy, hogy a csapat ott volt az első körben azon bandák között, melyek végérvényesen a rock/metal zenéhez láncoltak, vagyis rajongó vagyok több mint másfél évtizede, és nem kicsit fáztam a dologtól, amikor kiderült, hogy Layne nélkül is ugyanezen a néven folytatják. Aggodalomra azonban szerencsére nem volt ok. Már Jerry Cantrell szólóalbumaiból is leszűrhettük, hogy a banda zenei agya igazából a gitáros volt, Inezzel és Kinney-vel a háta mögött pedig tényleg nincs mese: pontosan úgy szólnak, mint... az Alice In Chains. Ami William DuVallt illeti, ő is tökéletesen passzol a képbe, habár nyilván nem Layne. Orgánuma képzett és erős, de kevésbé karakteres, az a metsző, drámai él sem olyan gyomorba markoló az előadásmódjában, az énekdallamok hallatán azonban elég egyértelmű, hogy ezek nagyrésze a klasszikus időkben sem feltétlenül Staleytől, hanem sokkal inkább Jerrytől jött. Ő egyébként – csakúgy, mint a régi szép időkben – szintén jó alaposan kiveszi a részét a vokálozásból.

Nyitott kérdés volt, zeneileg merre indulnak majd el így 2009-ben, de itt leginkább a papírforma jött be, vagyis a hármas album annak idején sokakat megosztó kísérletezős, tekervényes hozzáállása nem jellemző. Gitárgazdag, súlyos és direkt a lemez, nem kevés áthallással a zenekar egyértelmű csúcsalkotása, a Dirt irányába, szánalmas múltidézgetésről azonban szó sincs: a Black Gives Way To Blue ugyanolyan önálló és karakteres arculatú anyag, mint elődei voltak. Magyarán szólva ez itt 11 dalnyi vegytiszta Alice In Chains eszencia, ami simán van olyan erős, hogy újradefiniálja a zenekart így, a 21. század második évtizedének küszöbén.

A jellegzetes húzós-nyúlós vokálok és a sound egyes dalokban egyenesen megtévesztővé teszik a végeredményt: ha nem tudnám, amit tudok, a borongós All Secrets Known nyitásról például simán elhinném, hogy valami kiadatlan régi dal Layne-nel, de a már-már szinte röhejesen fogós Check My Brain is rendelkezik azzal a kakaóval, ami akkora sikernótákká varázsolta annak idején a Man In The Boxot vagy a Them Bonest. Veszélyesen jó dal, igazi rockhimnusz a javából! És igazából az a szép, hogy a többi szerzemény sem halványabb, legfeljebb lassabban adják meg magukat. Legyen szó akár az Alice In Chains súlyosan riffelő, éjfekete oldalát mutató témákról (Last Of My Kind, A Looking In View vagy a legborultabb Acid Bubble), akár rockosabb dinamikájú dalokról (Lesson Learned, Take Her Out), itt bizony mindenből kihozták a legtöbbet, amit csak lehetett. A nyugodtabb, vegytisztán szép pillanatokat pedig jóformán megemlítenem is felesleges, ebben ugyanis mindig ott voltak a legnagyobbak között, és most sincs ez másként. A finom Your Decision, a perkás When The Sun Rose Again és a kesernyés Private Hell egyaránt keresztbe-kasul kergetik a hideget az ember hátán, az pedig már csak a bónusz, hogy a Layne előtt tisztelgő záró címadó dalban nem kisebb figura zongorázik, mint Elton John, aki maga is nagy rajongója a csapatnak. A Nick Raskulinecz csúcsproducer kreálta hangzás is óriási, méltó a zenéhez.

Valahol szürreális 2009-ben új Alice In Chains dalokat hallani, de aztán az ember túllép mindenen, és csak egyszerűen átadja magát a mágiának, ami régi fényében ragyog. Mestermunka, az utóbbi évek egyik legjobb hard rock/metal albuma, méltó a zenekar nevéhez, múltjához és Layne Staley emlékéhez is. Csont nélküli 10 pont.