Mondhatnám, hogy különösebben fel sem tűnt, de ettől még tény: szinte napra pontosan három évvel ezelőtt jelentkezett legutóbb teljes értékű sorlemezzel kishazánk annyit áldott/átkozott popikonja. Persze a köztes időszakban is számos kiadványt gyűjthetett be az úri közönség, amelyek közül jelentőségét tekintve a tavaly, Igazán címmel kihozott EP emelkedik ki. A főhős által szintirockra keresztelt vágányon egyszer csak egy régi ismerős, Hauber Zsolt jött szembe, akinek csatlakozásával már-már egy Bonanza Banzai-revival kezdett formálódni sokezer szempár kereszttüzében. Az új összetételű társulat ennek örömére mindjárt duplázhatott is a tavalyi év végén az Arénában, a nyári fesztiválturné pedig túlzás nélkül országos diadalmenetté avanzsált. A Még egyszer album ennek a folyamatnak a betetőzéseként érkezett meg most, távolról sem a kedélyek megnyugtatása végett.

A 2084 ugyebár egyszemélyes műhelymunkában, zenésztársak nélkül készült legutóbb, az eredmény pedig egy befelé forduló, önreflexív és önironikus, sötétebb hangulatú anyag lett, ahol a szintetizátorok újrafelfedezése sem eredményezett (szerencsére) valamiféle édeskés-avas zamatú nosztalgiába történő kéjes alámerülést. Ákos esetében a hangszerelési igényesség és a naprakész megszólalás sosem lehetett vita tárgya, a külső megjelenés folyamatos megújításával pedig a brand frissessége is megőrizhetővé vált az évek során. Ebbe a közegbe érkezett vissza az egykori szerzőtárs, Hauber Zsolt, aki zeneszerzőként az új lemez dalainak zömét jegyzi. Lepés Gábor billentyűs/hű fegyverhordozó két dalt hozott ezúttal, de az ő terepe mindig is inkább a hangmérnöki munka volt, a gyönyörű soundért most is elsősorban ő felelt. A négyfős felállást Bánfalvi Sándor dobos (Magma Rise, Neck Sprain stb.) teszi teljessé, aki végre újra aktív szerepet kap egy Ákos-lemezen, és az ilyesmi sosem jön rosszul, hiszen Sanyi köztudomásúan egy állat.

A zene pedig jellemzően hauberes, vagyis minden különösebb támadó szándék nélküli, nettó elektronikus muzsika, amelyet Ákos introvertált, érzékeny szövegei (és olykor gitárkíséretei) tesznek valóban karakteressé. Az Igazán EP négy dala mellett kilenc új nótát találunk a korongon, és szerencsére az EP ebédidőt követelő címadó slágere mellé még jó néhány, azzal egyenértékű, nagyszerű téma felsorakozott itt. Bonanza-utánérzések legfeljebb nyomokban mutathatók ki, nyomozni éppen lehet utánuk, ha valakit ez visz kísértésbe, de az album egésze annál jóval érzelmesebb húrokat penget. A Kedvesnővérek a kivételt erősítő szabály a szettben, hiszen várhatóan erre a teljes egészében Ákos által jegyzett (és bevallottan Sisters Of Mercy-hatásra fogant) nótára fogja a közönség a decemberi lemezbemutatón az Aréna falait kirúgni. A sok felkiáltójel mellé azonban tagadhatatlanul érkezik néhány kérdőjel is, főleg az lemez záró negyedében, ahol zenei és szövegi értelemben is elfogyni vélem a mondanivalót, és érzek némi izzadságszagot. Ennyi azonban nekem belefér.

A Még egyszer a zömmel egyívású zene ellenére is egy változatos, magát sokszor hallgattató, jó értelemben fülbemászó alkotás lett. Legrosszabb esetben is van itt majd' egy tucat olyan dal, amivel 47 évesen is egyenes gerinccel lehet kiállni a színpadra, és amelyeket bizalommal be lehet majd építeni a repertoárba, mert a közönség ezeket is okkal fogja szeretni. Tizennyolcadszor is, és aztán jöhet még egyszer!