Nincs annál szebb egy kritikus életében, mint valami olyannal találkozni, amit hirtelen nem lehet hová tenni. Ritkán fordul elő ilyesmi, hiszen előszeretettel hasonlítgatunk mindent már meglévő tudásunk és tapasztalataink alapján felállított etalonokhoz. A könnyűzene mesterséges kasztjai és sematikussága mindezt még erősítik is, éppen ezért ér fel arculcsapással egy olyan művel szembesülni, mely a konvencionalitás és a kompromisszumos megoldások csapdáit messziről elkerüli.

A pofont ezúttal Agnes Obel dán művésznő adta, a zongorista-énekesnő második albumának zavarba ejtő eredetisége valósággal letaglózott. A törékeny hölgy által felépített sajátosan kifinomult és markáns zenei világ ugyanis nagyon nehezen kategorizálható – sokáig azt sem tudtam eldönteni, hogy ez most könnyű vagy komolyzene. Hangszerelését tekintve egyértelműen utóbbi, hiszen jórészt zongora, hárfa, klasszikus gitár, hegedű, brácsa és cselló szól benne, az ének által közvetített árnyalatok azonban populáris gellert adnak a kompozícióknak. Ezáltal az egész album rendkívül meghatározó, légies hangulattal bír, ami szárnyára veszi és elrepíti a hallgatót egy fényekkel és árnyakkal teli világba.

A legzseniálisabb ebben az anyagban az, ahogy Agnes eléri a kívánt hatást. A legminimálisabb zenei eszközök alkalmazásával, illetve ezek néhol rendhagyó módon történő használatával képes a klasszikus értelemben vett diszciplínáknak egyszerre megfelelni és azokra fittyet hányni, ezáltal formabontó monstrumokat létrehozni. Agnes művészetében minden egyes hang elképesztő súllyal esik latba. Mesterien fokozza a feszültséget akár egyetlen billentyű leütésével, egyetlen csellószólam bekapcsolásával, megfelelően elhelyezett visszhangokkal, vagy éppen a hangnemek közti modulácókkal. Érdekes módon az alkotás abszolút nem vokálcentrikus, az ambient jellegű ének inkább színez, mintsem kiemelkedik a hangszerek közül, a hol direktebb, hol árnyaltabb módon megfogalmazott szövegek velős mondanivalója okán viszont csak mélyül az instrumentumok által kialakított közeg eredendő tartalmassága, jelentőségteljessége.

Természetesen az album hallgatása közben fel-felvillannak nevek, kiknek munkássága támpontot jelenthet Agnes világának megismeréséhez. Tori Amos, Enya és a Beatles rokonsága érezhető, ám kizárólag jelzésértékkel, hangulati síkon és felfogásbeli szempontból, hiszen egyetlen olyan konkrét motívum nem található a lemezen, melyre explicit módon rá lehetne húzni valami mást. Szinte hihetetlen, hogy egy szerzemény kivételével Agnes maga írta, hangszerelte, rögzítette és keverte a teljes művet – micsoda nem mindennapi tudás, ihletettség, illetve lelki béke birtokában lehet e szépségét visszafogott intellektussal viselő, finom arcvonású nő!

Bizonyos szempontból radikálisnak is nevezhetném az Aventine albumot, hiszen úgy bontja a falat a komolyzene és a populáris irányzatok között, ahogy a szimfonikus metal irányzat felszínes, hatásvadász képviselői sosem fogják, de mások se nagyon.
Intelligens, művelt zene, melynek erejét legszívesebben élőben is megtapasztalnám, Münchenben, október 10-én...