„A doom a purgatórium" – kategorizált éppen egy évtizede Uj Péter a Wan2-ban elkövetett Nagy Stoner Enciklopédia már-már esszéista írásában. Az 1993-ban alakult San Francisco-i Acid King zenekarra már akkor is úgy hivatkozott az írás, mint a Black Sabbath, a Saint Vitus, a The Obsessed és Witchfinder General utáni doom-generáció egyik legfontosabb képviselője. A zenekar névadója is szimbolikus: egy Ricky Kasso nevű tinédzser drogdíler 1984-ben meszkalin hatása alatt tette el láb alól egy barátját, és Kasso beceneve volt a „savkirály". A Bay Areából származó hármas kimaradt a helyi thrash-mozgalomból, a zenekar elindítása óta a korai Black Sabbath hagyományai előtt tisztelegnek.
Az idei Middle Of Nowhere Center Of Everywhere már a zenekar nyolcadik nagylemeze. Felállásuk 2006 óta változatlan, de korábban megfordultak vagy közreműködtek náluk olyan underground doom-harcosok is, mint a Melvins és a Shrinebuilder dobosa, Dale Crover, vagy a The Obsessed és Goatsnake zenekarokban is megfordult Guy Pinhas basszusgitáros.
Az Intro utáni Silent Pictures már jelzi, hogy a közel negyedszázada megcélzott zenei irány egy tapodtat sem változott. Vánszorgós, sabbathista gitárrifek és tempók, valamint az Iommi által „levédett" tompa gitárhangzás uralkodik továbbra is. Rendkívül tradicionális a megközelítés és az egész produkció, talán az egyetlen különlegességet tényleg csak a frontharcos, Lori S. énekesnő/gitáros orgánuma jelenti, aki a morcos muzsika dacára végig dallamosan énekel - bár időnként tényleg úgy tűnik, mintha egy betépett kocsmatündér danolászna. Felesleges is kiemelni külön-külön dalokat, annyira egységes masszaként értelmezhető a 2015-ös Acid King dalfüzér.
Ugyanakkor tény, hogy amikor az eredendően is lassú, már percek óta vánszorgó témára egy még lassabb érkezik, időnként kivillan a piros lámpa, hogy most kellene valami vadabb, urambocsá' punk/hardcore-ízű témával feldobni az adott szerzeményt. Nagyon érdekes, hogy a súlyos, mocskos, kőegyszerű riffeléssel operáló Eyehategod vagy néhány hasonszőrű doom/sludge társa sokkal izgalmasabb tud lenni a tempók variálása révén, mint ez a lényegében végig konstans ütemet követő utazós, repülős muzsika. És éppen ez a legfőbb probléma: az Acid King annyira izgalommentes, mint a sarki kiskocsma, ahol jól elvagy, de már évek óta ugyanazokat az arcokat látod.
Éppen emiatt igazából csak fanatikusoknak ajánlom a lemezt, de mivel az Acid King következetesen és állhatatosan ápolja a Black Sabbath örökségét, valamint időnként tényleg nagyon hangulatos iparosmunkát tettek le az asztalra, legyen 7 pont. Főleg, hogy május 8-án a budapesti RoHAM Bárban celebrálnak misét az igazhitűek számára.