A tavalyi év egyik kellemes meglepetése volt számomra Ace Frehley hatodik stúdióalbuma, a még augusztusban megjelent Space Invader. Bár Space Ace cuccaival eddig is gond nélkül elvoltam, különösebben egyik sem vált kedvencemmé, így nem is siettem túlságosan, hogy mihamarabb beszerezzem a legújabb opuszt, amely az Anomalyt öt évvel követve jött ki az eOne kiadónál. Amikor azonban összetalálkoztunk, szerelem lett a dologból, méghozzá első hallásra, Ace legújabb dalcsokra ugyanis nagyon betalált nálam. Persze ezúttal sem szabad semmi világmegváltóra vagy egetrengetőre számítani tőle: ezek szimplán csak egyszerű, KISS-es (naná!) rockdalok fahangon elénekelve és kiszámíthatóan. Mégis működnek, méghozzá nagyon!
Ennek oka pedig leginkább az lehet, hogy a témák nagy részét jegyző Ace igen jól sáfárkodik azzal, amije van. Bár stílusa jellegzetes, sosem volt egy technikás gitáros, és az is egyértelmű, hogy énekhangja sem rúghat labdába ex-kollégái, Paul Stanley és Gene Simmons mellett, azt viszont el kell ismerni, hogy remek dalokat hozott össze már a klasszikus időkben is, gondoljunk csak a Cold Ginre vagy épp a Parasite-ra. A bőréből pedig szerencsére ezúttal sem bújt ki: a Gimme A Feelin'-ben vagy a Recklessben például akkora KISS-hangulat van, mintha csak 1973-at írnánk. Bár döntő többségében Frehley szerzeményei töltik meg a lemezt, a tizenkét tételből hatban külsős dalszerzők keze is benne van. Annak ellenére, hogy ezen arcok között totál ismeretlenek is vannak (Sebastiano Bascoról például sosem hallottam), a lemezanyagnak egyértelműen jót tettek, így a Space Invader simán veri nálam egyébként szintén erősre sikeredett elődjét.
A puritán rocknóták mellett a kihagyhatatlan space-es pillanatok is megvannak itt – hallgasd csak meg a címadót –m de némileg epikusabb dolgok is előfordulnak, mint például a Change. És bár nem mindegyik téma tudott feljebb kapaszkodni a kellemes hallgatnivalók kasztjából, szerencsére néhány kiváló társuk is erősíti a lemezt. A korábban már említett Gimme A Feelin' mellett az instant sláger What Every Girl Wants vagy a Past The Milky Way is ilyen, de a Steve Miller Bandtől feldolgozott The Joker is remekül működik, ráadásul tök jól illik is a koromg hangulatához. A címadóval egyfajta keretbe foglalva a lemezt, zárásként az instrumentális Spaceship érkezik (a végén azért Ace elpuffogtat egy poént), és ugyan kissé túlontúl hosszúra nyújtott intrója meglehetősen fárasztó, a kedvemet mégsem tudja elrontani.
Bár a hangsúly nyilvánvalóan Frehley mesteren van, aki az ének és a gitárok mellett egy szám kivételével a bőgőzést is magára vállalta (egyedül a What Every Girl Wantsban penget helyette a cultos Chris Wyse), érdemes megemlíteni a dobos Matt Starrt is, aki szintén roppant feelingesen muzsikálja végig az albumot. Matt a régi harcostárs Anton Fig helyére érkezett friss húsként, és végig nagyon meggyőzően teljesít. Persze ha figyelembe vesszük, hogy jelenleg épp Pat Torpeyt helyettesíti a Mr. Bigben, korábban pedig nyomult Doug Aldrich bandájában, a Burning Rainben, a Bang Tangóban és a Love/Hate-ben is, nincs ebben semmi meglepő.
Összességében tehát bár sem technikailag, sem pedig az énekhangot tekintve nem kiemelkedő lemez a Space Invader, a rajta hallható néhány kiválóan sikerült dalnak köszönhetően mégis marhára működik. A rock'n'rollnak pedig pontosan ezekről is kell szólnia, és ki tudhatná ezt jobban egy olyan öreg motorosnál, mint amilyen Ace Frehley is?