Tűnjön el bárki a fedélzetről, változzon a kiadó, Wolf Hoffmann akkor is acélosan rezdületlen kézzel és rezzenéstelen arccal, nyílegyenesen kormányozza előre az Accept hajóját a jól ismert vizeken. Nem nagyon gondolunk bele, én azonban imádom az efféle viszonyításokat, szóval muszáj hangsúlyoznom: a csapat aktuális, Mark Tornillo fémjelezte korszaka immáron lényegesen hosszabb ideje tart, mint annak idején a '80-as évekbeli aranykor. A sztori egyértelműen jól működik, a banda kihagyhatatlan a fesztiválokról (jönnek a Rockmaratonra is), folyamatosak a sikeres önálló turnék is, szóval nem látom okát, miért ne üzemelhetnének el gyakorlatilag örökre a jól bevált recept alapján.

A másik oldalon persze az utóbbi pár körben már mi is pedzegettük, van-e érdemi tartalma ezeknek az újabb és újabb albumoknak. Az igazi dilemma érzésem szerint nem is az, tud-e újat mondani az Accept, ugyanis nincs szükség ilyesmire: ikonikus, stílusalapító zenekarról beszélünk, ha elkezdenének ennyi évtized után valami mást játszani, joggal térne ki a hitéből a teljes tábor. Vagyis ha valami nem tört el, nem kell megragasztani. Az viszont nem lenne baj, ha valami érdemit mondanának, ezt ugyanis egy ideje már hiányolom. A jelenlegi éra kezdése parádés volt: a Blood Of The Nationsszel vitán felül a metáltörténelem egyik legerősebb visszatérését produkálták 2010-ben, és ugyan némi önismétlés már akkor is becsúszott, a Stalingradot, majd az egy fokkal dallamosabb Blind Rage-et még vitte a lendület. Utána azonban nálam szertefoszlott a varázs, és ezen sajnos a Humanoid sem változtat.

Valahol meglehetősen találó a Havancsák Gyula-féle androidos borító, az album ugyanis teljesen olyan hatást kelt, mintha az egészet valami Accept-algoritmus pakolta volna össze. Tényleg, szó szerint minden változatlan az előző anyagokhoz képest. És ismétlem, a világon semmi bajom nem lenne ezzel, amennyiben a dalok javarésze nem fénymásolatok benyomását keltené mondjuk az említett hármashoz viszonyítva. (A '80-as évek klasszikusait most hagyjuk, az más tészta, de ha már itt tartunk, szerintem a Blood Of The Nations egyébként így, időben már messziről szemlélve is simán odatehető azok mellé.) Ennek megfelelően hetek hosszas ismerkedése, újonnani nekifutása után is csupán kevés értelmes gondolatot tudok összeszedni erről a lemezről. Komolyan, fejet hajtanék, ha valaki random képes lenne megmondani egy, az előző két album meg a Humanoid dalaiból összekevert lejátszási lista alapján, hogy az épp felcsendülő opuszok közül melyik mikori. Nekem garantáltan nem menne a dolog...

Legyen szó az Andy Sneap-féle hangzásról vagy a riffekről, a tempókról, az énekdallamokról, netán a szövegekről, a keretek változatlanok. El is szólogat a lemez a háttérben, hiszen Wolf zenei világát jól ismerjük, szeretjük, ezen nőttünk fel satöbbi-satöbbi. De odafigyelve egyértelmű, hogy lemezről lemezre egyre kevesebb az érdemi tartalom, a színhús a tányéron. Kicsit most már az említett Sneap-soundot is börtönnek érzem náluk, itt is el bírnék viselni egy kis frissítést, hiába szól amúgy minden szépen, telten és arányosan. Ami pedig a zenét illeti, nálam ezen az albumon most egyértelműen a dallamosabbra vett, hard rockosabb pillanatok működnek jobban. A Diving Into Sin és a címadó téma fémes kettős nyitását sokadszorra is totál érdektelennek találom, az első érdemi történést a harmadikként érkező, pofás dallamokkal, hibátlan gitárszólóval ellátott Frankenstein jelenti. A Man Up jellegzetes, megfémesített Bon Scott-féle AC/DC-t idéző pillanatai is ütnek, és ugyanígy tetszetős(ebb) az Unbreakable, a Mind Games vagy a Straight Up Jack melodikusabb heavy metalja is a lemez második felében. A The Reckoning vagy a Ravages Of Time ballada eseménytelensége viszont ordító. A záró, speedelősebb Southside Of Hell akkor már karakteresebb... A Nobody Gets Out Alive-ról pedig még mindig nem tudom eldönteni, hogy tetszik-e vagy sem. Itt valami elképesztően kommersz és banális énekdallamok habosítják a verzékben a tempós-zakatolós alapok tipikusságát, és ez a kettősség sokadszorra is természetellenesen hat. A refrént viszont tagadhatatlanul szépen megívelte benne Mark.

A csapathoz való viszonyulás kérdése is lehet, kinek hány pont a Humanoid, és épp miként értékeli a hallottakat. Nekem hangulattól függően a megbízható iparosmunka és a profi dögunalom között ingadozik a műsor. Ha létezik tankönyvi hetes, hát ez a lemez az.